Tavasszal, a teljes kijárási tilalom idején volt alkalmunk böngészni az Emírségek térképét, olvasgatni különböző utazós blogokat, tervezgetni, hogy ha majd valamikor elhagyhatjuk a lakást, akkor elmegyünk ide és ide, no meg emide is. Egyszercsak eljött a mi időnk, a Kormányzat szép lassan feloldotta a korlátozásokat, és mi útra keltünk. A tervezgetős időszakban sok érdekesnek tűnő úticélt találtunk. Az elsők között szerettük volna meglátogatni Al Jazirat Al Hamrát, amit itt csak az elhagyott városnak neveznek.

Utunk a Ras Al Khaimah nevű emírségbe vezetett, melynek fővárosától délre, egy modern vízipark és egy óriási bevásárlóközpont mellett haladó autópálya szomszédságában fekszik a régi gyöngyhalász település. A földdarab, ahová épült, egykor árapály-sziget volt, erre utal a neve is -az Al Jazirat Al Hamra arabul azt jelenti, hogy „vörös sziget”. A 14. században telepedtek le, és kezdtek itt építkezni az emberek, akiknek nagy része gyöngyhalászként kereste a kenyerét. Házaik korallokból, kövekből épültek, melyeket datolyapálmákból szőtt tetővel fedtek. Girbegurba utcái a piactérre, vagy éppen a város közepére épített mecsethez vezettek. 1830 körül nagyjából 200 ember élt itt, aztán a lakosság a 20. században kétezer körülire duzzadt. Ekkorra már egy 25 hajóból álló gyöngyhalász flottája volt a városnak, majd a fejlődés megtorpant, ugyanis a lakosok egyszer csak elköltöztek a városból.
De mi történhetett, ami miatt a lakosság egyik pillanatról a másikra elhagyta Al Jazirat Al Hamrát?

Számos mendemonda kering arról, hogy ez a kis gyöngyhalász falu szellemjárta vidék volt, és az emberek rettegtek az itt-ott megjelenő kísértetektől. Aki kevésbé hiszi el az ilyen rémmeséket, annak sokkal könnyebb lesz azonosulni azzal a magyarázattal, hogy a hatvanas években az itt lakó emberek a nehéz gyöngyhalászat és a szegényes életkörülmények helyett inkább a könnyebb és modernebb életet választva Abu Dhabiba költöztek.

Akárhogy is volt, egyes házakban úgy maradtak ott berendezési tárgyak, bútorok, mintha a tulajdonosuk csupán pár percre akart volna elugrani valahová, de végül “elfelejtett” hazamenni. Sajnos az idő vasfoga nyomot hagyott az épületeken, sok közülük beomlott, a romok között nagyon kell vigyázni, hogy hová is lép az ember. 2011-ben indult egy kezdeményezés az egykori lakosok körében, amelynek keretében elkezdték felújítani a házakat, eltakarítani a romokat. Ezen munkálatoknak eredményét néhány helyen már lehet látni, de továbbra is tele van a város olyan épületekkel, amelyek bármely percben összedőléssel fenyegetnek. A terület nincs lezárva, szabadon látogatható, de szigorúan csak saját felelősségre! 

Amikor itt jártunk, fényes nappal volt, úgyhogy a kísértetek nem jöttek elő ijesztgetni minket, betolakodókat, de mégis misztikus hangulat lengte be az egész várost. Olyan volt ezeket az üres házakat végigjárni, mintha valakinek az otthonába lépne be az ember. Mintha bármelyik romos épületből, bármelyik sarok mögül hirtelen előléphetne valaki. Mintha figyelne valaki. Hamarosan kiderült, hogy az elhagyott falu valójában nem teljesen néptelen. Feltűnt, hogy a romok között egy hosszú elektromos kábel kígyózik, és az egyik házba vezet, majd halk beszélgetést is hallottunk. Egy másik házban egy matracon szépen meg volt ágyazva, nagyon örültünk, hogy a matrac tulajdonosa éppen nem volt ott…

A talányt, hogy miért hagyták ott lakói a korallokból épült házakat, nem sikerült megfejteni. Viszont láthattunk egy olyan régi várost, amely általában nem szerepel az utazási irodák kínálatában. Az Emírségekbe látogatók közül nem sokan jutnak el ide, mivel a fő turisztikai attrakcióktól messze esik.

Nagyon kevés eredeti építészeti emlék maradt meg a régi időkből. Az öreg házakat általában lebontják, és helyükre új épületeket húznak fel. Ez a település azzal, hogy megmaradt közel olyannak, amilyen fénykorában volt, segíthet elképzelni, milyen lehetett errefelé az élet az “olajkorszak” előtt.