Egy éve élek - élünk a feleségemmel Dubaiban. Barátok mindig kérdeznek bennünket - meséljetek, milyen. Két iPhone-nyi háttértárat elfoglaló képen keresztül viszont nem lehet visszaadni, amilyen élmények érnek. Mindenkinek elmesélni mindig ugyanazt - sok minden kimarad, más dolgokból meg csak az jön le, hogy bezzeg Dubai... Feleségemnek volt egy olyan kezdeményezése, hogy az utóbbi években csinált egy 365 nevű albumot, amibe minden nap feltöltött egy képet. Szilveszterkor ezt visszanéztük, de ez sem tud minden gondolatot visszaadni. Csináljatok blogot - hangzott el a kérés a barátoktól. Csináljon blogot a hátam - ment csípőből a válasz, mert nincs nekem erre időm. Öt perced sincs? - jött a kérdés. Ok, próbáljuk meg. A blog neve meg legyen 5 perc Dubai, mert ennyit szándékozok szánni a blogbejegyzésre. Gondoltam elég lesz. Max elolvasni :)
Rövid bevezetőként annyi, hogy Történt egy májusi napon, hogy éppen otthonról dolgoztam, amikor kaptam egy telefonhívást, hogy az én szaktudásomhoz passzoló szakembert keresnek. Állítólag impresszív a CV-m, jók a referenciáim, mi lenne, ha beszélgetnénk? De! Ez a munka Dubaiban volna - mondta a telefon másik végén lévő hang, és a projekt egy év. Egye fene - gondoltam. Akkor éppen három hónapja nem érkezett pénz korábban az álommelónak gondolt cégtől - ennél csak jobb lehet! Beszélgettünk, úgy gondoltam, hogy piszok jól mutat majd a CV-mben ez a projekt. Nem beszélve arról, hogy olyan dolgokat tanulhatok, amivel otthon, talán tíz év múlva, ha találkozhatok. Így aztán belevágtunk a már-már végtelennek tűnő felvételi procedúrába, és hat vagy hét interjúval később megérkezett egy ajánlat az e-mail címemre.
Irány Dubai
A vége az lett, hogy míg más azt tervezte, hogy hol fog puposkodni az augusztus 20-ikai hétvégén, és mit fog enni-inni, addig én augusztus 19-én délután zabszemmel a fenekemben Ferihegyen toporogtam az Emirates check-innél. Éjfélkor szállt le a gépem a DXB-n (Dubaji nemzetközi repülőtér), majd másfél óra múlva elfoglaltam a szállodai szobám. Persze aludni nem tudtam, így hajnal kettőkor a JW Marriott Marquis előtt álltam, és próbáltam nem nagyon rácsodálkozni a körülöttem lévő dolgokra. Nevettem magamban. Azon, hogy anno két éve, amikor elhatároztam, hogy távozom akkori melómból burnout miatt (heti hat nap meló, 8-14 óra naponta), a projektigazgató megfenyegetett, hogy elintézi, hogy többet Magyarországon ne kapjak munkát. Háát, szerintem nem így gondoltad, István :)
Kilátás a szobámból a megérkezés pillanatában.
Szóval innen indul a történet. Lesz szó személyes élményekről, és megpróbálok - megpróbálunk - olyan dolgokról is írni, amivel az otthoniak képzavarban vannak. Az itteni főnököm szerint Dubai egyhetes város - egy hét alatt minden lényeges dolog megnézhető. És igaza volt, egy idő után amikor már minden olyan dolgot megnéztél, amit a turistáknak meg kell, meguntad a plázákat, éttermeket, elkezded felfedezni azokat a dolgokat, amelyeket az itteniek ismernek csak leginkább. Ezeket a dolgokat keresni kell. Ismerősöktől, munkatársaktól hallod. Sokszor sokkal izgalmasabbak, mint a szökőkút a Burj Khalifa mellett. Na, ilyeneket is tervezünk a blogra.
Egy pontosítás a végére: a "megpróbálunk, tervezünk" azért van, mert a feleségem is fog majd posztolni. Úgyis kiszúrjátok melyik az én posztom, és melyik az övé - ő sokkal jobban fogalmaz, és a stílusa is kifinomultabb. Én körmondatokban jeleskedem, ő viszont profi fotós - ha jó képet láttok, akkor 99%-ban az ő érdeme.
